~1. fejezet~

 

"Sok embert látok a világon és a legtöbbjük megmosolyogtat, de te más vagy. Amikor téged látlak a szívem mosolyog."

-Visszaemlékezés-
Gyönyörű tavaszi nap volt, amikor először megpillantottam őt. Nem volt vonzó srác. Mindketten akkor voltunk 16 évesek.
Először akkor láttam, amikor az édesanyámmal elindultunk a zöldségesbe. Ő még a házban volt, amikor én fiúkat hallottam kiabálni és nevetni. A szomszédság csendes volt kivéve néhány autót, ami néha néha elhaladt az utcában.
Emberi zajt furcsa volt hallani, úgyhogy abba az irányba néztem. Srácokat láttam a szembe szomszéd kocsifelhajtóján. Éppen kosaraztak a kocsifelhajtón.
Az egyik srácnak fekete haja volt, ami egyik oldalról a másikra lebegett a szélben ahogy fel és le ugrált, hogy elkapja a lepattanót. Édes mosolya volt és gyönyörű szeme.

 

A másik fiú volt az én szomszédom. Nos a srác, ó istenem, tökéletes emberi lény volt. Úgy éreztem, nem voltam méltó a jelenlétében lenni. A srácnak gyönyörű szőke, lágy esésű és fényes haja volt, egy mosolya ami csillogott esőben és napsütésen, egy nevetés, ami nagyon szexi mégis oly lágy.

Minden alkalommal amikor hallottam nevetni, a hangját meghökkentem. A hangja volt a legszebb hang a Földön. Minden alkalommal amikor beszélt, a gyomrom összeszorult, a szívem majd kiugrott a helyéről, az agyam megállt, bármin is dolgozott azelőtt. Csak a hangjára összpontosítottam. Mindene gyönyörű volt.

Azt hittem szerelmes vagyok...

-Jelen-
Kinyitottam a kocsiajtót és végre beszálltam, amikor Sica, a legjobb barátnőm kinyitotta az ajtót.
- Egy ideje nem beszéltél már Key-el, mi? -kérdezte miközben gyújtást adott. Kiléptem a kis gondolataimból és nevettem.
- Nem én.
Key volt az én gyönyörű szomszédom.
- Ti ketten közel álltatok egymáshoz.
Csak bólintottam neki, semmi válasz.
Igaza volt, Key és én egyszer nagyon közel álltunk egymáshoz. Amíg el nem költözött Seoul-ba, hogy énekes legyen.

-Visszaemlékezés-
Osztálytársak voltunk hatodiktól tizedikig. Csak nemrég költöztem a szomszédságba ötödikben, de nem ismertem őt egészen az ötödik osztály utolsó napjáig. Egész ötödikben egy barátom sem volt. Mindig egyedül voltam a játszótéren, amíg a többi gyerek játszott.
Ritkán láttam Key-t anélkül, hogy tudtam volna ki is ő. Aztán az utolsó napon éppen sétáltam hazafelé amikor néhány lány körbevett és gúnyolni kezdtek.
- Te KÖVÉR.. tűnj el innen!
- Senki nem akar igazán téged ide -mondta [Hyera] a szőke lány.
Sírni kezdtem ami után kimondta. Ez volt az egyetlen kijelentés, amit nem szerettem. Aztán folytattam a sírást a járdán, amíg ők kavicsokkal dobáltak engem. Arra gondoltam, hogy az a világvége nekem.
Aztán a semmiből megjelent a hősöm. Oh, az csak Key volt.
- HÉ! -kiáltotta.
A lányok megfordultak és mind sipítani kezdtek.
- Óó Istenem, ez Key! -sipították még egyszer miközben ugrálni kezdtek fel s le.
Amikor megláttam felém közeledni, félni kezdtem a fizikai megjelenésétől. Figyelmen kívül hagyta a fanjait és felém vette az irányt.  Kinyújtotta a kezét, úgy tekintettem a kezére, mint valami csapdára. Hezitáltam mielőtt megfogtam volna. Miután felsegített a lányok sóhajtottak és az iskolába menekültek. Leporoltam a szoknyámat és könyveimet a kezembe vettem. Megkérdezte jól vagyok e, amire igent mondtam. Gyorsan megköszöntem a segítséget és hazafelé szaladtam. Egyszer visszanéztem és láttam a zavart arckifejezését. Ugyanaz az arckifejezés, amit már annyira jól ismertem.
-Jelen-

- Nem hiszem, hogy emlékszik rám. -mondtam.